A kutatások egyre több bizonyítékot találnak arra, hogy a hal ősidőktől fogva fontos tápláléka volt az embernek. Számtalan eszköz, régészeti lelet bizonyítja, hogy már a kőkorszak embere is sokféle szigonyt, horgot, rekesztő eszközt és módszert alkalmazott 10-15 ezer évvel ezelőtt, hogy halat foghasson magának. Magyarország egykor „nagyhatalom” volt a halfogyasztásban is. Kevesen tudják, hogy a középkori Magyarországon már valódi halgazdálkodás folyt, ekkor már foglalkozásszerűén jelentek meg a halászok. A hal a mainál sokkal nagyobb szerepet játszott a nép élelmezésében. A középkori Magyarországnak temérdek halban dús vize, morotvája, elrekesztett folyam- és patakága, volt és akkorra megjelentek már a mesterséges halastavak is.
Több neves utazó, politikus, tudós és hadvezér is beszámolt Magyarország haltermelési, halfogyasztási szokásairól.
Galeotto, Marzio (1427-1497) olasz humanista, Janus Pannonius ferrarai és padovai tanulótársa, 1461-1485 között többször tartózkodott hazánkban - Mátyás király, Vitéz János, Janus Pannonius, és Báthory Miklós meghívására. Mátyás jeles cselekedeteiről, valamint a korabeli magyar viszonyokról 1484-1487 között írt könyve tartalmazza a magyarországi vizek halban való bőségét; "A Tiszában több a hal, mint a víz!" Galeotto írásaiban jellemezte a halászok életét, és a hal közellátásban betöltött fontos szerepét, majd a böjti halfogyasztási szokásokat.
Evlija Cselebi (Evlya Celebi) (1611-1679) török utazó, a porta szolgálatában 40 éven át járta a török megszállta területeket Kis-Ázsiától hazánkig. A látottakat 10 vaskos kötetben írta meg. Értékes forrásanyaga túlzásoktól sem mentes, ezért kritikával olvasandó. A Balatonról írt fejezete értékes beszámoló, mert sok hasznos ismeretet közöl a halászok életéről, a halfogás módjairól.
"Láttam a Balatont, hol sok a hal. A tó talán veszélyesebb ellensége az itteni halászoknak, mint a tenger az övéinek - a viharos szelek miatt…" "A Balatonban ezernél is több fajta hal van; ízletesebbek ezek, mint más országok tavi halai." (Az idézetek: ZOLNAY, 1977-es munkájából.)
Bél Mátyás (Matthias Belius) (1684-1749) "decus Hungariae" - Magyarország dísze. Polihisztor. Múlhatatlan érdemeket szerzett, mint tanár, lelkész, filológus, történelem- és földrajztudós. Munkásságának valamennyi területén úttörő szerepet játszott A magyarországi halakról és azok halászatáról a De piscatione Hungarica című fejezetben íjra: “… az ország minden része bővelkedik halban: még a nagyon meleg fürdőkből sem hiányoznak. Sőt még azt is megtanultuk, hogyan kell a sós tavakat halakkal betelepíteni." "Mit mondjunk arról a sok halban gazdag tóról? Mit a mocsarakról? A kézzel épített halastavakról nem is szólva, melyeket tulajdonosaik akkor használnak, amikor akarnak." (Idézetek: DEÁK 1984-es fordításából.) A ponty gazdasági jelentőségét méltatva megállapította; hogy ez a hal a legkivalóbbak közé tartozik.
Már rangsorolja a halfajokat: "Nem is az a fontos hogy előszámláljuk; milyen halak és halfajták élnek a tavakban és mocsarakban, hanem hogy eldöntsük, melyik a legkiválóbb faj, melyik áll hozzá legközelebb, melyik az utána következő harmadik negyedik…" Bél a halászoktól megtanulta, hogy a magyarok nemes pontynak hívják a tükörpontyot, olykor német hatásra, "Königs-Karpfen"-nek, királypontynak is nevezik.
A régmúlt idők írásos emlékei alapján állíthatjuk, hogy a magyar halgazdálkodás ugyanolyan kultúrfokot ért el a tógazdasági gyakorlatban, mint az a francia, német, cseh és lengyel haltenyésztőknél történt. De nagy a különbség abban, hogy az említett népeknél a haltenyésztés menete mind a mai napig fennmaradt, nálunk - feltehetően a 150 évig tartó török megszállás idején - a folyamat megszakadt. Az egykori halastavak csaknem nyom nélkül eltűntek, elvesztek. Halból a természetes vizek nyilvánvalóan ekkor sem termettek kevesebbet a halászok száma azonban csökkenhetett.