Lévai Ferenc

Lévai Ferenc neve ma már egybefonódik Rétimajorral.  Másfél évtizednyi idő, elszántság, temérdek munka, no és egy adag szerencse is kellett mindahhoz, ami az Aranyponty Halászati Zrt. Elnök-vezérigazgatói székéhez vezetett.

Rétimajorban sok csodával találkozik az ember. Számomra az egyik, hogy akadnak olyan tóparti szegletek, ahol hallani a csöndet. Másfelől pedig pezseg a gazdaság, vár a Halászati Múzeum és  a majori csárda, vagy a napjainkban oly divatos wellness központ.

Hogyan is kezdődött mindez, erről firtatom Lévai Ferencet.

-Gyerekkoromtól vonzódtam a halászathoz, de apám nem engedte, hogy halász legyek. Ercsiben éltünk, jól ismerte a dunai halászok életét, óvott tőle. Elküldött Pestre egy középiskolába, ahol pneumatikus műszerésznek képeztek ki, bár egy percig sem éreztem, hogy műszerész akarnék lenni. Pedig a karrier fényesnek ígérkezett, hiszen a Duna-menti kőolaj finomítót és a hőerőművet ezekben az években –’68-69-ben- építették. Csodának számított oda bekerülni. A továbbtanulás vonatkozásában szóba sem került a nappali tagozat, mert az öcsém is tanult és a szüleim kétkezi munkások lévén nem kerestek túl sokat. Érettségi után elhelyezkedtem tehát a Dunai Kőolajipari Műveknél és közben készültem a jogi felvételire. Igen ám, de elvittek katonának, ahonnan ma sem tudom, miért nem engedtek el felvételizni, így ezzel elúsztak az elképzelések.

-Visszatértek viszont a halászathoz kapcsolódóak…

-Igen, mert olvastam valahol, hogy az épülő dunai hőerőmű melegített vizét tervezik felhasználni halszaporításhoz. Akkoriban már volt néhány zseniális képességű halszaporító szakember: Wojnarovich Elek, Antalffy Tóni bátyám, Tölg István, a későbbi igazgató. Amikor hazamentem Ercsibe, elmentem a halászokhoz és megkérdeztem, mit tudnak a százhalombattai halgazdaságról. Egy Pékh Gyula nevezetű emberhez irányítottak a minisztériumba. Megtaláltam Pékh Gyulát, aki Országos Halászati Felügyelő volt és akinek életem során később is sokat köszönhettem. Felhívta Tölg Istvánt, a halszaporító gazdaság igazgatóját, akivel személyes találkozásunkon megegyeztünk, hogy leszerelés után a dinnyési tógazdasághoz mehetek dolgozni. Ez a gazdaság egy kicsit az előképe volt a battai víziónak, s biztosíték arra, hogy ott megtanulom a tógazdálkodást. Hiszen egészen más a Dunán halat fogni, mint azt a tógazdaságban megtermelni. 1971 februárjában jelentkeztem Dinnyésen a tógazdaságba, ahol az érettségi végzettségem ellenére segédmunkás lettem.  Ez a rövid időszak volt az életem egyik legtanulságosabb szakasza a szakmát illetően.

- Mikor kerültél Százhalombattára, és ott milyen feladatok vártak?

- Százhalombattán az alakuló keltető ház halászmesteri rangját kaptam, majd nyomban elküldtek Tatára, halászszakmunkás vizsgát tenni. Ezután a hódmezővásárhelyi főiskola vadgazdálkodási szakára vettek fel. Megjártam a ranglétra minden fokát, mire igazgató-helyettes lettem. Nagyon szerettem tanulni, s az élet honorálta is ezt nekem. 1979-ben Bagdad mellett a Tigris-Eufrátesz párhuzamos folyásánál kereshettem az ott létesítendő új keltető ház helyét. Dolgoztam Szudánban, Vietnamban, Algériában, ott az édesvízi haltenyésztés fejlesztési tervét készítettem el.

- Honnan jutottál ezekhez a nagyszerű lehetőségekhez?

- A hetvenes-nyolcvanas években Százhalombattán működött Európa legmodernebb keltető háza és ivadéknevelője. Ennek voltam a vezetője. Később Algériában óriási víztározókat népesítettünk be hallal. A több ezer hektáros tározókban nem voltak őshonos halak. Nekünk kellett kitalálni, mit tegyünk bele, mikor és hogyan. A battai halszaporító gazdaság Magyarország vizes gyöngyszeme volt a maga huszonnégy hektárján, s nagyszerű csapat kovácsolódott össze húsz év alatt. Szinte együtt gyúrtuk ki a mai modern tógazdasági, haltenyésztési technológiákat.

- Óriási lelkesedéssel beszélsz Százhalombattáról, a munkádról, a kollégáidról. Fölvetődik a kérdés, hogy akkor miért is jöttél Rétimajorba a kilencvenes éve első felében.

- Egy nevetséges butaság miatt. Tölg István igazgatóval, a magyar halászat egyik legjobb szakemberével két évtizedig dolgoztunk együtt. 1988-ban összecivakodtunk valami butaságon, felmondtam, s elhatároztam, hogy csinálok egy céget magamnak.

- Akkor már tudtad, hogy mi lesz a következő lépés? Tudtad, hogy Rétimajorba vezet az út?

- Nem. Kizárólag egy erős dac és újat akarás vezérelt és nem gondolkodtam tovább. Volt egy kis bérelt halastavam, azon akartam gazdálkodni, kereskedni. Az Állami Gazdaságok Országos Központjának vezérigazgatójától azt kaptam végkielégítésként, hogy halászati titkárrá nevezett ki a központba. Akkor még százhuszonkét állami gazdaság volt Magyarországon.  Egy évet töltöttem el ott, ezután nagy erőbedobással dolgoztam eredeti tervemen. A rendszerváltásra megalakult a cégem: az Aranyponty Kistermelők Szövetkezete. Ez volt az ország első maszek halas cége. De még ekkor sem volt szó Rétimajorról. 1993-ban keresett meg egy vízügyes mérnök, hogy egy vízdíjas tartozás rendezése miatt engem ajánlottak neki. Az adósnak pénze nem, csak hala volt, s rám gondoltak, hogy majd megveszem és ebből kifizeti a számlát. Ekkor mentem el először Rétimajorba.

-Kié volt a halgazdaság akkor?

-A mezőfalvi kombináté. Megkötöttük az üzletet és elfelejtettem az egészet. Félév múlva megint megkeresett a vízügyes, figyelmeztetett, hogy hamarosan bérbe adják Rétimajort. Bizony rá kellett beszélni, hogy a terület felét, amely egyáltalán használható volt, bérbe vegyük, mert egy romhalmaz volt az egész. Düledező épületek, leszakadt gátak, omladozó zsilipek. Anyám, szegény azt mondta, fiam, ehhez még két élet kell, hogy rendbe tedd. Szerencsére egy fél is elég volt. Bérbevettük, s ezzel kezdődött minden. A jócskán lerobbant gazdaságban elkezdtük a halszaporítást, ivadéknevelést, szóval elkezdtünk gazdálkodni. 93-ban írták ki privatizációra, konkurenciánk sem akadt igazán, mert egyben az egészet senki nem akarta megvenni. Mienk lett, elkezdtük fejleszteni az infrastruktúrát és megsokszoroztuk a termelést. Akkoriban kevés hal volt a hazai piacon, a szokásos tizenkétezer tonnás termelés a felére esett vissza. Három-négy évig rengeteget dolgoztunk és rengeteget  kerestünk. Viszont minden fillért visszaforgattunk. Kilencvenhét körül gondolkodtam el azon, hogy nem szabad tovább fokozni a termelést és váltanom kell.

-Milyen váltásban gondolkodtál?

-Tudtam, hogy a vidéknek is előbb-utóbb szolgáltatóvá kell válnia. Rétimajort a megye egyik turisztikai különlegességévé akartam tenni. Így született meg  a halászati múzeum, a nádi iskola, a csárda ötlete. A kft-ből részvénytársaság lett, s bár a termelés ma is meghatározó az ezerötszáz hektáros halastó területen, a szakma és az idegenforgalom megfér egymással. Ma már wellness és konferencia központunk is van. Az egykori Zichy majorság értékeit átalakítva, megőrizve a mai igényeket szolgáljuk.

-Évtizedekkel ezelőtt Ercsi, Százhalombatta volt az otthonod. Másfél évtizednyi munka otthonoddá változtatta-e Rétimajort?

- Rétimajor a „másodszülött gyermekem”, s itt új életet kezdtem. A felnőtt gyerekeim velem dolgoznak, a fiam a műszaki-technikai munkák felelőse, a lányom pedig a vendéglátásé. Mellettük van egy másfél éves pici lányom is, őt még fel kell nevelnem. Tehát most itt újabb kihívásaim vannak. Itt lakom, itt van a lakásom, az életem. Megvan a maga előnye, de a hátránya is. Hallom éjszaka a traktort, ahogy csattog, mert lyukas a kereke, de hallom a madarak énekét is. Jó itt lenni, jó itt élni.